A Múzeumbarát Kör mindig különleges előadásokat ígér tagjainak. Nem volt ez másképp február 28-án sem a Generációk Házában, ahol a résztvevőknek Keller Péter saját dédapjáról, az Ezerarcú Gárdonyiról tartott előadást.

Gárdonyi egy vérbeli reneszánsz ember volt és ezt a reneszánsz arcot ismertette meg a közönséggel az író dédunokája. Keller Péter úgy fogalmazott, hogy azt az embert szeretné megmutatni a hallgatóságnak, aki egész életét a magyarságnak szentelte, fontos lenne, hogy mi, az utókor ne egy világtól elvonult remetét lássunk benne. Komáromban biztosan megfordult az író, mikor Ógyallára a Feszty családhoz utazott.

Elmondta továbbá, hogy mennyire fontosnak tartja az ősök emlékének ápolását. Előadása során a családi kapcsolatokról is mesélt. Édesapja, Gárdonyi József által írt, Az élő Gárdonyi című könyv mind a mai napig a legteljesebb és leghitelesebb Gárdonyi életrajz.

Tavaly volt Gárdonyi Géza halálának 100., idén pedig születésének 160. évfordulójára emlékezünk.

Gárdonyi Géza, született Ziegler Géza (Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) magyar író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.

A pályafutását 1881-ben népiskolai tanítóként kezdő, majd 1885 után újságíróként folytató Gárdonyi 1897 után vidéki visszavonultságban alkotott („az egri remete”), szépírói munkásságának szentelve életét. Pályáját folyamatos útkeresés, tematikai és formai kalandozás jellemezte, prózaírói életműve ennek fényében három korszakra osztható.

Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését (Az én falum, 1898), de az utókor elsősorban a századfordulót követő évtizedben keletkezett történelmi regényei révén ismeri (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908), illetve a magyar lélektani regény korai darabjainak szerzőjét tiszteli személyében (Szunyoghy miatyánkja, 1913; Ida regénye, 1920).

Bár költői és drámaírói munkássága kevésbé bizonyult maradandónak, szintén jelentős. Az 1900-as években a szórakoztató célú népszínművek kliséin túllépve lélekábrázoló jellegű népies történeteket dramatizált színpadra (A bor, 1901).