A doni ütközetben elhunyt komáromi hősökre emlékezett január 12-én a Komáromi Erődök Barátainak Egyesülete és a városvezetés a Monostori erőd bejáratánál elhelyezett emléktáblánál.



Évek óta január közepén megállunk egy percre és fejet hajunk azok előtt, akik híven teljesítették kötelességüket és a legdrágábbat, az életüket adták a II. világháborúban hazánkért - mondta megemlékezésében Pólya Mária, a Komáromi Erődök Barátainak Egyesületének elnöke.

Szabó Viktor, az észak-komáromi Jókai Színház színművésze szavalatát követően Oláh Kálmán Pro Urbe díjas tanár történelmi áttekintésében felidézte a tragédia korszakát, a doni áttörés előzményeit és következményeit. A második magyar hadsereg pusztulása a magyar történelem legsúlyosabb katonai veresége, a személyi állomány csaknem kétharmada került a veszteséglistára - mondta Oláh Kálmán.

A megemlékezés zárásaként Turi Bálint alpolgármester, Hajnal Dóra és Dombay Gábor önkormányzati képviselők és Pólya Mária helyezték el a megemlékezés virágait a keleti hadszíntéren életüket vesztett katonák tiszteletére állított emléktáblánál.

A Komáromi Erődök Barátainak Egyesülete 2012-ben állíttatott emléktáblát a Don-kanyarnál elesett komáromi katonák emlékére, két évvel később pedig az első világháború kitörésének 100. évfordulóján a helyi áldozatoknak emeltek táblát.

Nyolcvan éve, 1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, amelynek következtében a 250 ezer fős 2. magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 125-130 ezren estek el, sebesültek meg vagy estek fogságba. A Don-kanyarban szenvedte el a magyar hadsereg az egyik legnagyobb emberveszteségét, ezt tartják a magyar katonák egyik legnagyobb véráldozatának. A második világháborúban a 2. magyar hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra. A frontra kivonuló 207 ezer emberből álló hadseregnek a saját csapataik felszerelésében is voltak hiányosságaik, de a németek által ígért nehézfelszerelés és utánpótlás sem érkezett meg, vagyis cserben hagyták, majd utóvédként használták fel a magyar egységeket. A szovjet 40. hadsereg 1943. január 12-én, mínusz 30-35 Celsius-fokos hidegben lendült támadásba az urivi hídfőtől kiindulva, és már aznap 8-12 kilométer mélyen beékelődött a magyar védelembe. Január 16-ára a szovjet támadás három részre szakította a magyar hadsereget.

A doni veszteségekről nincsenek pontos adatok. A 2. magyar hadsereg anyagi veszteségei mintegy hetvenszázalékosak voltak, az áldozatok számát egyes források mintegy 93.500-ra, más források 120-148 ezerre teszik. A sebesültek és a fogságba kerültek pontos száma nem ismert. A hadsereg már a nyári csaták során is súlyos veszteségeket szenvedett, akadozott az ellátás, betegségek tizedelték a katonákat, de a legyengült, megfogyatkozott alakulatok erőn felüli helytállást tanúsítottak. A magyar katonák a mínusz 30-40 Celsius-fokban, hosszú időn keresztül sikeresen teljesítették feladatukat, nem adták fel állásaikat. Kitartottak, egy részük át is tört az ellenséges vonalakon, és hazajutott.

A túlélők emelt fővel térhettek volna haza, ehhez képest szégyen, megaláztatás, állami kiközösítés várta őket, így a doni tragédia sokáig csak családi összejöveteleken lehetett téma vagy még ott sem. A harctéren elesett vagy megfagyott emberekre pedig csak szeretteik emlékeztek, özvegyeik, akik egyedül nevelték fel gyerekeiket. A doni hősökről a rendszerváltás után kezdtek el újra méltón megemlékezni az állami intézmények részéről. Január 12-e a 2. magyar hadsereg pusztulásának emléknapja lett.