2018. 10. 25.
1956: „A szabad élet reménye...”
1956 beleégett nemzetünk emlékezetébe. Az akkori budapesti eseményekről a komáromiak döntő többsége bizonyosan a rádióból értesült. Az október 23-ai tüntetésről, a kirobbanó fegyveres harcról, a forrongó hangulatról, a Parlament előtti vérengzésről. A hírek, illetve a politikusok rádióból közvetített beszédei, röplapok, esetleges szemtanúk beszámolói nem voltak hatástalanok Komáromban sem. 1956. október 26-án tüntetés kezdődött a délelőtti órákban.
A helyi visszaemlékezésekből tudható, hogy munkások és diákok indították a tüntetést, forrongva a budapesti események hírén. A szabadság eszméin felvillanyozódott diákok a mai Petőfi iskola épületétől, az akkori Jókai gimnáziumtól indultak, majd a Mártírok útján egy felnőttekből álló nagyobb csoport csatlakozott hozzájuk. A város üzemeiben délelőtt már akadozott, illetve leállt a munka. A tüntetők Kossuth-nótákat énekelve, nemzeti színű zászlókat lengetve a Lenfonó Gyárhoz vonultak. Az első úti cél megválasztása nem volt véletlen. A munkások közül néhányan leszerelték a gyár falán lévő két vörös csillagot. Innen az emberek a Jókai térre vonultak. Itt állt a „szovjet hősi” emlékmű. Kötelek, láncok kerültek elő, hogy ledöntsék a gyűlölt jelképet.
A város vezetése, így dr. Molnár Attila polgármester, Turi Bálint alpolgármester és Georg Spöttle biztonságpolitikai szakértő október 23-án elsőként a Lenfonó gyárnál található kopjafánál koszorúzott. A komáromiak a Jókai téren emlékezett meg az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiről. Azon az emblematikus helyszínen, ahol akkoriban összeomlott a kommunista diktatúra. Az eseményen díszsort álltak a cserkészek. A Szózatot a Vox Femina Női Kar, valamint a székelyudvarhelyi Alla Breve Vegyes Kar énekelte, majd a Latinovits-díjas Gál László szavalata és Gál Júlia éneke segítette az emlékezést.
Ünnepi beszédet mondott Georg Spöttle biztonságpolitikai szakértő, aki az 1956-osok hazaszeretetből fűtött vállalásait a mai modern világunkban élvezhető komforttal állította szembe. Szónoklatában azt a kérdést feszegette, hogy képes volna-e ugyanazt az áldozatot meghozni a hazáért a mai kor magyarsága, mint amit az 56-os hősök hoztak.
...hányan nem állnánk most itt, ha nincsenek a Pesti Srácok, valamint Komárom és más magyar városok ifjai, akik fegyvert ragadtak a szabadságunkért. Ha még évekig, vagy évtizedekig fennmaradt volna Rákosi Mátyás és az MSZMP rémuralma, sokan talán meg sem születünk, hiszen nagyszüleink, szüleink és a gyilkos kommunista rezsim áldozatává válhattak volna.
Munkába menet minden reggel elmegyek a Földművelésügyi Minisztérium épülete előtt, ahol mementóként látszanak a mai napig a golyó ütötte nyomok. Gyakran elképzelem az akkori tömeget, lyukas zászlókkal, dobtáras PPS géppisztolyokkal, lelkesen, indulatosan, félve, gyűlölve, mennyi gondolat és érzés játszódhatott le bennük azokban a napokban. Ami közös volt bennük, az a hazaszeretet és a szabad élet reménye. Ők nem egy páncélozott terepjáróból figyelték az eseményt, mint a mai kor katonái teszik, hanem szembeszálltak a világ egyik legnagyobb hadseregével. Hogy megszabaduljanak Rákositól, az ÁVH-tól a kommunista párttól és mindentől, ami elvette tőlük egy szabad, boldog élet minden normalitását...
A rendezvény szónoka úgy összegzett: az önfeláldozásra ma is képesek lennénk, mert hazafiak vagyunk, és megmutattuk az elmúlt ezer évben, hogy készek vagyunk fegyvert fogni akár külső ellenség, akár belső zsarnokság ellen.
A megemlékezés folytatásában Gál László a Himnusz részletét szavalta, a nemzet könyörgését a két kórussal közösen énekelhette a közösség. Ezt követően a szabadság szimbólumánál, az 56-os emlékműnél koszorúztak a jelenlévők: az önkormányzat képviselete, az intézmények vezetői, helyi civil szervezetek küldöttei, együttérző komáromiak. Az emlékezés virágai mellett főhajtással is tisztelegtek a koszorúzók. A forradalomban résztvevő, hős komáromiakért mécsesek lángja égett az emlékműnél. A megemlékezők fáklyák fénye mellett Csémi Máté és Ács Lajos 56-os mártírok emléktábláinál is lerótták tiszteletünket.
A megemlékezés ünnepi szentmisével ért véget a Jézus Szíve katolikus nagytemplomban, ahol a székelyudvarhelyi Alla Breve Vegyes Kar, a Vox Femina Női Kar és a Komáromi Katolikus Kórus működött közre.
(Komáromi Újság / hd)
A helyi visszaemlékezésekből tudható, hogy munkások és diákok indították a tüntetést, forrongva a budapesti események hírén. A szabadság eszméin felvillanyozódott diákok a mai Petőfi iskola épületétől, az akkori Jókai gimnáziumtól indultak, majd a Mártírok útján egy felnőttekből álló nagyobb csoport csatlakozott hozzájuk. A város üzemeiben délelőtt már akadozott, illetve leállt a munka. A tüntetők Kossuth-nótákat énekelve, nemzeti színű zászlókat lengetve a Lenfonó Gyárhoz vonultak. Az első úti cél megválasztása nem volt véletlen. A munkások közül néhányan leszerelték a gyár falán lévő két vörös csillagot. Innen az emberek a Jókai térre vonultak. Itt állt a „szovjet hősi” emlékmű. Kötelek, láncok kerültek elő, hogy ledöntsék a gyűlölt jelképet.
A város vezetése, így dr. Molnár Attila polgármester, Turi Bálint alpolgármester és Georg Spöttle biztonságpolitikai szakértő október 23-án elsőként a Lenfonó gyárnál található kopjafánál koszorúzott. A komáromiak a Jókai téren emlékezett meg az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiről. Azon az emblematikus helyszínen, ahol akkoriban összeomlott a kommunista diktatúra. Az eseményen díszsort álltak a cserkészek. A Szózatot a Vox Femina Női Kar, valamint a székelyudvarhelyi Alla Breve Vegyes Kar énekelte, majd a Latinovits-díjas Gál László szavalata és Gál Júlia éneke segítette az emlékezést.
Ünnepi beszédet mondott Georg Spöttle biztonságpolitikai szakértő, aki az 1956-osok hazaszeretetből fűtött vállalásait a mai modern világunkban élvezhető komforttal állította szembe. Szónoklatában azt a kérdést feszegette, hogy képes volna-e ugyanazt az áldozatot meghozni a hazáért a mai kor magyarsága, mint amit az 56-os hősök hoztak.
...hányan nem állnánk most itt, ha nincsenek a Pesti Srácok, valamint Komárom és más magyar városok ifjai, akik fegyvert ragadtak a szabadságunkért. Ha még évekig, vagy évtizedekig fennmaradt volna Rákosi Mátyás és az MSZMP rémuralma, sokan talán meg sem születünk, hiszen nagyszüleink, szüleink és a gyilkos kommunista rezsim áldozatává válhattak volna.
Munkába menet minden reggel elmegyek a Földművelésügyi Minisztérium épülete előtt, ahol mementóként látszanak a mai napig a golyó ütötte nyomok. Gyakran elképzelem az akkori tömeget, lyukas zászlókkal, dobtáras PPS géppisztolyokkal, lelkesen, indulatosan, félve, gyűlölve, mennyi gondolat és érzés játszódhatott le bennük azokban a napokban. Ami közös volt bennük, az a hazaszeretet és a szabad élet reménye. Ők nem egy páncélozott terepjáróból figyelték az eseményt, mint a mai kor katonái teszik, hanem szembeszálltak a világ egyik legnagyobb hadseregével. Hogy megszabaduljanak Rákositól, az ÁVH-tól a kommunista párttól és mindentől, ami elvette tőlük egy szabad, boldog élet minden normalitását...
A rendezvény szónoka úgy összegzett: az önfeláldozásra ma is képesek lennénk, mert hazafiak vagyunk, és megmutattuk az elmúlt ezer évben, hogy készek vagyunk fegyvert fogni akár külső ellenség, akár belső zsarnokság ellen.
A megemlékezés folytatásában Gál László a Himnusz részletét szavalta, a nemzet könyörgését a két kórussal közösen énekelhette a közösség. Ezt követően a szabadság szimbólumánál, az 56-os emlékműnél koszorúztak a jelenlévők: az önkormányzat képviselete, az intézmények vezetői, helyi civil szervezetek küldöttei, együttérző komáromiak. Az emlékezés virágai mellett főhajtással is tisztelegtek a koszorúzók. A forradalomban résztvevő, hős komáromiakért mécsesek lángja égett az emlékműnél. A megemlékezők fáklyák fénye mellett Csémi Máté és Ács Lajos 56-os mártírok emléktábláinál is lerótták tiszteletünket.
A megemlékezés ünnepi szentmisével ért véget a Jézus Szíve katolikus nagytemplomban, ahol a székelyudvarhelyi Alla Breve Vegyes Kar, a Vox Femina Női Kar és a Komáromi Katolikus Kórus működött közre.
(Komáromi Újság / hd)
Galéria: 1956: „A szabad élet reménye...”
